A gyász nem nevezhető népszerű témának, mégis a mindennapjaink részét képezi a munkahelyünkön is, bár ezt sok esetben nem tudatosítjuk. Cikkünkkel abban szeretnénk segítséget nyújtani, hogyan tágítsuk gondolkodásunkat a veszteségekkel és a gyásszal kapcsolatban, hogyan viszonyuljunk tudatosabban a veszteségek megéléséhez, illetve hogyan viselkedjünk egy gyászolóval szemben, amikor esetlennek és eszköztelennek érezzük magunkat a tanult tévhitek és mítoszok nyomása alatt.
Életünk során számtalan veszteséget élünk át. Itt rögtön meg is állnék, hogy tisztázzuk, mit nevezünk veszteségnek. Sigmund Freud tárgyvesztésként definiálta, és tárgynak tekintett mindent, amire érzelmek irányulnak, függetlenül attól, hogy az egy másik ember, egy élettelen dolog vagy csak egy elképzelés. Az ő fogalmát tovább használva ez a tárgy olyannyira átitatódik érzelmekkel, hogy emiatt képtelenek vagyunk elengedni. Ez az egyik oka annak, hogy kognitív szinten nem lehetséges a veszteség feldolgozása, ehhez az érzelmek szintjére szükséges alászállnunk.
Bármely tárgyvesztésre adott természetes reakciónk a gyász, ami gondolkodásunk, magatartásunk és kapcsolataink megváltozásával jár. Más megfogalmazásban, azoknak az egymással sokszor merőben ellentétes érzelmeknek az összessége, melyeket egy nagy változás vagy életünk korábbi megszokott rendjének felborulása okoz. A köztudatban a gyászt mégis szinte minden esetben valakinek a halálához kötjük.
Életünk minden területén, így munkahelyünkön is sokféle veszteséggel vagyunk kénytelenek szembenézni. Ezek között vannak egyértelmű, mindenki által érzékelhetők, mint pl. egy haláleset vagy egy elbocsátás. Mindkettő nagy változást okoz az egyén életében, és kihatással van a körülötte dolgozókra is, így szervezeti szintű válaszokat is igényel. Azonban vannak olyan veszteségek is, melyek kevésbé nyilvánvalók akár a munkahelyi közösség, akár az egyén számára.
Ha elfogadjuk azt, hogy a megszokott rutinunk felborulását is gyászolhatjuk, jó néhány láthatatlan veszteséggel szembesülhetünk. Egy feladat-vagy csoport átszervezése számtalan változást hoz az egyén életébe, ami járhat pozitív és negatív következményekkel egyaránt, sőt ezek ambivalens megélésével is. Egy projekt sikertelenségét, a határidők tarthatatlanságát a sikerélmény elmaradása mellett veszteségélményként élhetjük meg. A vezetői, vállalati kultúra, vagy a vezető személyének változása jelentős hatást gyakorol egy vállalatra, mind a szervezet, mind az egyén szintjén. Egy kinevezés vagy lefokozás, a megnövekedett vagy épp túlságosan lecsökkent munkamennyiség, a megváltozott közösségi értékrend, a vállalati szintű célok újrafogalmazása mind-mind veszteségélménnyel járhatnak, és vegyes érzelmeket válthatnak ki a munkavállalókból. Egy kollégánkba vagy a vezetőnkbe vetett bizalmunk megrendülését is fájdalmasan élhetjük meg. Ezeken felül a megváltozott munkakörülmények, mint például a pandémia idején megnövekedett otthoni munkavégzés, illetve a távolságtartás biztosítása miatti izolálódás mind az egyénben kialakult veszteségérzést erősítik.
A veszteségélményt azonban sok esetben nem ismerjük fel, csak azt érezzük, hogy valami nem stimmel velünk, nem érezzük magunkat komfortosan.
A hangulatunk ilyenkor változó: érezhetünk szomorúságot, általában csökken a koncentrációs képességünk, többet vagy épp kevesebbet eszünk, alvászavarral küzdünk, feszültnek, néha minden indok nélkül dühösnek érezzük magunkat. Még ha a konkrét okokat sok esetben képtelen is vagyunk megfogalmazni, ezek a tünetek mind normális és természetes válaszok a veszteségeinkre, a gyászfolyamatunk részei. Az, hogy milyen tüneteket, meddig és milyen intenzitással élünk át, egyénenként változik..
Elisabeth Kübler Ross súlyosan beteg, haldokló emberek érzelmi reakcióit tanulmányozta, és megalkotta a haldoklás öt pszichológiai fázisát (tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás), melyet később a svájci származású pszichiáter saját bevallása szerint a gyászfolyamat szakaszaiként magyarázták félre.
Ha elfogadjuk, hogy nem léteznek olyan fázisok, amik minden gyászfolyamatra érvényesek, a veszteségeinkre adott reakcióink közt akkor is sok hasonlót találunk.
Mindazonáltal ahogyan minden ember és minden kapcsolat, úgy minden gyászfolyamat is egyedi. Egy dolog közös; a veszteséggel kapcsolatban ki nem mondott érzelmeink őszinte megfogalmazása és kifejezése teszi lehetővé, hogy el tudjunk köszönni a fájdalomtól.
A gyász ugyanis mindig attól marad feldolgozatlan, hogy azt kívánjuk, bárcsak valamit másképpen, többet vagy jobban tehettünk vagy mondhattunk volna.
Gyászolhatunk-e olyat, amit sosem kaptunk meg, sosem volt a miénk, például egy vágyott elismerést vagy kinevezést, egy elmaradt dicséretet vagy pozitív visszajelzéseket?
A kutatásokkal is igazolt, John W. James és Russel Friedman által kidolgozott Gyászfeldolgozás Módszer® szerint
a be nem teljesült álmok, vágyak is veszteségélménnyel járnak, és ugyanolyan gyászfeldolgozást igényelnek.
Az el nem ért vágyainktól, meg nem valósult álmainktól is méltó módon el kell köszönnünk ahhoz, hogy újra szabadok lehessünk a magunkban hordozott fájdalmas érzések nélkül.
Hogyan tudunk segíteni a gyászolóknak?
Nagy probléma, hogy veszteségeinkről egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen beszélünk. Ennek elsődleges oka, hogy ezt tanultuk a szüleinktől és ők is a felmenőiktől, ezt láttuk a környezetünkben. Rengeteg mítosz él bennünk ezzel kapcsolatban (pl. „Ne légy szomorú!”, „Pótold a hiányt!”, „Erősnek kell lenned!”). Az érzelmi kommunikáció hiánya azonban megakadályozza a gyászfeldolgozást.
Ha látjuk, hogy valaki nincs jól a környezetünkben, a legjobb, amit tehetünk, hogy ítélkezésmentesen meghallgatjuk és ahelyett, hogy kognitív szinten ugyan igaz, de érzelmi szinten hasznavehetetlen tanácsokkal látjuk el, biztosítsunk számára bizalommal teli közeget, ahol őszintén beszélhet az érzéseiről. Ezzel lehetőséget kínálunk neki arra, hogy tudatosítsa magában a veszteséget és az arra adott érzelmi reakcióit. A ki nem fejezett érzelmek feldolgozatlan gyászt, és hosszú távon egyre növekvő veszteséghalmazt eredményeznek, ami akár egy apró impulzusra is képes maga alá temetni a hordozóját.
Hallgatóként melyek azok a mondatok, amiket ugyan segítő szándékkal közölnénk, de biztosan ne mondjunk:
„Tudom, mit érzel!” – Valójában nem tudhatjuk, mit érez a másik, mindannyian másként éljük meg a gyászunkat.
„Ne légy szomorú, most erősnek kell lenned!” – Ezzel elesett állapotában csak bűntudatot keltünk a gyászolóban, és arra biztatjuk, hogy ne élje meg az érzéseit.
„Foglald el magad!” – Azzal, hogy másra tereljük a figyelmet, a gyász feldolgozását tesszük lehetetlenné.
„Légy hálás, hogy neked csak ez jutott, másnak…”- Az összehasonlítással szintén bűntudatot kelthetünk a gyászolóban. Felmerülhet benne a kérdés, hogy jön ő ahhoz, hogy pl. egy várt, de elmaradt kinevezés miatt legyen szomorú, amikor más elvesztette egy családtagját.
„Az idő majd megoldja!” – Az idő valójában nem tünteti el a fájdalmainkat, csak mélyre temeti őket. Egy balesetnél történt kéztörés esetén sem az időtől várjuk, hogy elvégezze a gyógyító folyamatot.
Ezekkel a mondatokkal ártó szándék nélkül ugyan, de arra ösztönözzük a gyászolót, hogy rejtse el az érzéseit, és viselkedjen úgy, mintha jól lenne.
Mit mondhatunk, kérdezhetünk, amivel segítünk:
„Nagyon sajnálom!”
„El sem tudom képzelni, mennyire fájdalmas lehet ez neked!” – Hiszen, még ha volt is hasonló élményünk, az a saját megélésünk volt.
„Mi történt?” – Ezt csak abban az esetben kérdezzük, ha őszintén érdekel bennünket, mi megy a másikban végbe, és képesek vagyunk őt reflektálás nélkül, ítélkezésmentesen végighallgatni.
Állapotunk tudatosítása és elfogadása nagymértékben hozzájárul veszteségeink konkrét beazonosításához, és annak felismeréséhez, hogy van lehetőségünk felelősséget vállalni, megoldást keresni, cselekedni magunkért. A veszteségre adott reakcióinkat meg tudjuk változtatni.
Nem szégyen a szakember felkeresése, gyászunkkal többféle módon és módszerrel is dolgozhatunk.
Felhasznált irodalom
John W. James, Russel Friedman (1998). Gyógyulás a gyászból, Hogyan dolgozzuk fel szeretteink halálát, a válást és más fájdalmas veszteségeket? (2011) Budapest, Zafír Press®
Dr. Ónody, S. és Bálintné dr. Dancsó, M. (2006). Segítő kapcsolat, segítő beszélgetés. Szeged, Alapítvány a Mentálhigiéné Oktatásáért
