Olyan világban élünk, ahol a digitalizáció az élet mozgatórugója. Nap mint nap ömlik ránk a rengeteg információ, egyre gyorsabban kell képbe helyezni magunkat és reagálnunk a minket érő ingerekre, a megoldandó feladatokra. Ez a szemlélet a munkahelyünkön és a magánéletünkben egyaránt érvényes, elfelejtettük hol találhatók az egészséges határaink, és miért fontos a pihenés. Cikkünk első részében a folyamatos készenlét veszélyeire és okaira hívjuk fel a figyelmet, a folytatásban pedig a határszabásról és a pihenés fontosságáról lesz szó.
A céges és magánlevelezés, a kommunikációra alkalmas különféle alkalmazások mindennapjaink aktív részét képezik. Ehhez csatlakoznak a különböző socialmedia-felületek, ahol a felhasználókat özönvízként éri a rengeteg fotó, videó, szöveges poszt és komment.
Mióta már nemcsak a nyomtatott sajtóból, a rádióból és televízióból értesülünk a hírekről, hanem hírportálok, online rádió- és tévécsatornák ezreiből is tájékozódhatunk a világban történtekről, hatalmas az információdömping. Úgy érezzük ahhoz, hogy a kollégák közt vagy a családban, baráti társaságban aktív beszélgetőpartnerek lehessünk, elengedhetetlen, hogy tájékozottak legyünk a szakmai és mindennapi témákban, képben legyünk az aktuális történésekkel. De aki kimarad, az tényleg lemarad?
A 0-24 órás készenlét iránti elvárás nem csak a családunkban és barátaink körében leselkedik ránk.
Kimondatlanul egyre több cégnél várják el, hogy a késő esti órákban vagy hétvégén, ünnepnapokon, illetve akár a szabadságunk alatt érkező üzenetekre is rögtön válaszoljunk.
Egy ilyen kérés pedig egyre több csatornán érkezhet hozzánk (Outlook, Skype, Teams, Yammer stb.) attól függően, hogy a cégek egyszerre hány alkalmazást használnak. Amellett, hogy a különböző csatornákból érkező ingerek nehezíthetik az információk követését és átlátását, frusztrációt okoznak és felesleges nyomást gyakorolnak a felhasználókra.
A különböző csatornából érkező információ azonnali, párhuzamos feldolgozásával feleslegesen terheljük agyunkat és idegrendszerünket.
Nehezített pálya, ha a kollégánk, főnökünk – amennyiben a várt válasz egy órán belül nem érkezik meg – sürgető üzenettel nyomatékosítja az ügy fontosságát. Ezzel azonban csak a felénk irányuló, inadekvát elvárást és a zaklatottságunkat erősíti. Ilyen környezetben lehetetlen különbséget tenni a sürgős és fontos kérések, feladatok között. Az pedig már fel sem merül, hogy a gyors reagálás teremt-e valójában igazi értéket.
Nem segít a jelenségen, hogy a járványhelyzet miatt sokan dolgoznak otthonról, ami tudatos odafigyelés nélkül könnyen vezet a munkaidő és a szabadidő összemosódásához. Hiszen az otthoni körülmények, a család többi tagjának napi időbeosztása miatt előfordulhat, hogy például valaki korábban kezd, mint a többi kollégája, emiatt hamarabb is fog végezni. Feszültséget okozhat benne, ha a többiek még javában dolgoznak, amikor ő már a szabadidejét töltené. Mindezt fokozhatják a kollégáktól késő este vagy éjjel érkező e-mailek is (ami mögött állhat az az egyszerű ok is, hogy a rugalmas munkaidőt kihasználva, a napközben a családra fordított időt ilyenkor tudják pótolni).
De gondot okozhat az ebédidő, egy kávé vagy tea elfogyasztására szánt 10-15 perc is. Az irodában a kollégákkal együtt mindez természetes volt,
az otthoni munka során azonban aggódhatunk amiatt, hogy mit gondolhatnak rólunk, ha épp „nem vagyunk zöldek”, és nem reagálunk azonnal egy villogó üzenetre. Ezért szinte már fel sem állunk a géptől.
Amennyiben valaki nem elérhető éjjel-nappal, generálódhat benne egyfajta „kívülálló leszek” érzés (ahogy a FoMO jelenségről már olvashattatok cikket oldalunkon), félelem attól, hogy nem kapja meg a várt elfogadást, elismerést. Mindez nemcsak a magánéletben, de a munkahelyi környezetben is érvényes.
Egy kérdés a főnöktől, egy projektvezető sürgetése, egy előléptetés reménye vagy az elbocsátástól való félelem sokakban váltja ki a „most azonnal kell válaszolnom, különben azt gondolják, hogy nem vagyok alkalmas a feladatra” érzését. Azonban ha valaki nem tud határt szabni és tudatosan korlátozni, mennyi időt tölt az információk befogadásával és feldolgozásával, a felé irányuló kérdések megválaszolásával, könnyen függővé válik. Bekerül egy ördögi körbe, aminek bizonyíthatóan rossz vége lesz.
Nem elhanyagolható tény, hogy a kiégés által leginkább veszélyeztetettek csoportjába tartozók a munkájukat lelkesen, óriási motiváltsággal végző kollégák.
Vezetőként fontos figyelni az ilyen beosztottakra, mert ez a fajta megközelítés hosszútávon senkinek nem hoz hasznot. A minden pillanatban rendelkezésre álló kolléga a folyamatos stresszhatás alatt rövid időn belül elfárad, kiég, megbetegszik. A többi kolléga pedig úgy érezheti, hogy tőlük is elvárt az éjszakai és hétvégi „ügyelet”, ami elindíthat egyfajta soha véget nem érő versenyt vagy épp az ellenkezőjét, ellenállást a munkaidőn belül felmerülő ad-hoc feladatok iránt is, esetleg a túlbuzgónak tartott kolléga kiközösítését.
A vállalat így hamar elveszítheti az értékes, motivált munkavállalókat, a jól együttműködő csapatokat. Érdemes ezért tisztázni, hogy mi az elvárás és az értékrend a vállalatnál, hogy a work-life balance nemcsak egy jól hangzó szlogen, hanem a gyakorlatban is érvényes hozzáállás, mert a vállalat számára értékes kollégák csak így maradhatnak hosszútávon is egészségesek.
A munka és a magánélet egyensúlyát ténylegesen támogató vállalati kultúra minden résztvevő számára előnyös.
Mi a gond a pihenéssel?
A passzív pihenést sokan tekintik elvesztegetett időnek. Nehezen tudnak csak úgy ülni, feküdni, hogy közben semmi fontosra nem gondolnak. Egy meditációs gyakorlattól teljesen elmegy a kedvük, amikor többszöri próbálkozásra sem tudják elkergetni egymást üldöző gondolataikat.
Folyamatosan kattog az agyuk valamin: mi történt a múltban, mit kellett volna másként csinálniuk, mit kellene most elvégezniük, ahelyett, hogy egyszerűen csak pihennek. A jövőért való aggódás sem marad ki a sorból és a lista csak pörög. Közben egyre feszültebbek lesznek attól, hogy ennyi teendő mellett nem engedhetik meg maguknak lelkiismeret-furdalás nélkül az olyannyira vágyott és szükségessé vált pihenést.
Mi lehet az oka annak, hogy nem vagyunk képesek ellazulni és azt érezzük, csak akkor töltjük hasznosan az időt, ha épp tevékenykedünk valamin?
Mint annyi minden mást, ezt is cipelhetjük magunkkal a gyerekkorunkból. Az elvárások, melyeknek való megfelelés gyerekként a túlélésünket jelentette és a családi minták ebben a témában is hatalmas súllyal nehezednek ránk.
Mit láttunk a szüleinktől, mit vártak el tőlünk otthon? Milyen Eric Berne által szülői utasításnak nevezett parancsot vagy engedélyt kaptunk, amiről bővebben korábbi cikkünkben már olvashattatok (pl. Légy tökéletes! Tégy erőfeszítéseket! Siess!)? Volt-e a családban a pihenésnek helye, kultúrája vagy csak az számított értékes embernek, aki folyamatosan dolgozott és lustának bélyegezték, aki szánt időt a pihenésre is? Elvártak-e tőlünk a szüleink olyasmit, amire korunknál fogva nem voltunk még képesek és emiatt kaptunk-e olyan visszajelzést, ami miatt szégyellhettük magunkat vagy netán még bűntudatot is érezhettünk?
Mindezek már korán önértékelési problémákhoz vezethetnek. A gyerekkorban alapigazságként értelmezett megélések mindaddig végigkísérnek minket életutunkon, míg nem tudjuk a rögzült, helytelen mintákat felismerni, értelmezni és azokat megváltoztatva helyesen gyakorolni.
Jelenlegi témánkra gondolva a munkahelyünkön csak akkor tekintjük magunkat elismerésre méltó munkaerőnek, a magánéletben szerethetőnek, ha mindent időben és jól csinálunk, azaz felnőttként is megfelelünk a gyerekként felénk támasztott elvárásoknak.
Az elismerés utáni vágy és az esetleges kudarctól való félelem a maximalizmushoz vezető utat kövezi ki,
és nem segít meghúzni a testi és lelki egészségünket szolgáló határokat, ellenben könnyen kihasználhatóvá és hosszútávon beteggé tehet bennünket.
A kényszeres ténykedés egy másik oka lehet, hogy nem akarunk szembesülni a problémáinkkal. Lehetnek ezek párkapcsolati, munkahelyi, családi konfliktusok, vagy egyszerűen csak úgy érezhetjük, hogy értelmetlen, céltalan az életünk. Hogy ezekkel a nyomasztó kérdésekkel ne kelljen szembenéznünk, gyorsan keresünk magunknak valamilyen elfoglaltságot, ami eltereli a figyelmünket az esetleges felismerésekről.
Cikkünk következő részében a határszabásról lesz szó, illetve arról, hogy miért fontos a pihenés, és hogy is lehet azt helyesen művelni.
Felhasznált irodalom
Minuchin, S. (2005). Családok és családterápia 1974 Budapest, Animula Kiadó
Berne, E. (1972). Sorskönyv 1997 Budapest, Háttér Kiadó
Gerebenics – Szín R., Herczegné Számel A., Pakai T., Dr. Petriné Litauszki B., Szabóné dr. Kállai K., Dr. Szucsigánné Rokszin M., Takács T., Wertán K. (2019). Mentálhigiénés családkonzulens tankönyv Gyula Gál Ferenc Főiskola
