A gyász nem nevezhető népszerű témának, pedig mindennapjaink részét képezi. Ezért is örültem kiváltképp a Sin Seekas és a Ladánybene 27 – Valakiért című számának. Azon felül, hogy a zene elrepít minket a gyász megélésének állapotába, egyben el is kísér és segít átélni azokat az érzéseket, amiket a mai társadalmunk – ha kimondatlanul is, de – elutasít, sőt, igyekszik tudomást sem venni róluk. Eltávolodtunk a veszteségeink megélésétől és azok meggyászolásától, inkább tagadjuk őket, és igyekszünk jó mélyre elrejteni, nehogy bárki is azt gondolhassa rólunk, gyengék vagyunk vagy, hogy csak terheljük a környezetünkben élőket, akik egyébként is esetlenül állnak egy gyászolóval szemben.
Ideje lenne, hogy tágítsuk gondolkodásunkat a veszteségekkel és a gyásszal kapcsolatban, hogy miként is viszonyuljunk tudatosabban ezek megéléséhez, illetve hogyan viselkedjünk egy gyászolóval, amikor ügyetlennek és eszköztelennek érezzük magunkat a tanult tévhitek és mítoszok nyomása alatt, ahogy az a dalszövegben is felbukkan: „Az idő majd talán segít, begyógyít, remélem.” vagy a „körfogás az élet”. Az idő valójában nem tünteti el a fájdalmainkat, csak mélyre temeti őket. Azzal pedig, hogy egy gyászolónak azt mondjuk, ez az élet rendje – még ha ezzel igazat is állítunk -, nem segítünk érzelmileg, csak egy újabb terhet teszünk a vállára, a gyors elfogadás és regenerálódás elvárását.
Életünk során több mint 40 féle veszteséget élhetünk át, és minden veszteség után elindul a gyászfolyamat, amit sokszor nem is tudatosítunk, csak azt érezzük, hogy valami nem olyan, mint máskor. A gyász azoknak az egymással sokszor merőben ellentétes érzelmeknek az összessége, melyeket egy nagy változás vagy életünk korábbi megszokott rendjének felborulása okoz. A köztudatban a gyászt mégis szinte minden esetben valakinek a halálához kötjük. Pedig lehet ez egy élettelen dolog, egy álom vagy a remény elvesztése is (pl. egy vágyott párkapcsolat lehetőségének elvesztése, vagy épp egy válás, munkahely- vagy iskolaváltás, költözés). Sigmund Freud megfogalmazását használva az elveszített „tárgy” olyannyira átitatódik érzelmekkel, hogy emiatt képtelenek vagyunk elengedni. Ez az egyik oka annak, hogy kognitív szinten nem lehetséges a veszteségfeldolgozás, ehhez az érzelmek szintjére szükséges alászállnunk. A gyász gondolkodásunk, magatartásunk és kapcsolataink megváltozásával jár. Ha csak az elmúlt másfél évre gondolunk, a pandémia miatti izolálódás is az egyénben kialakult veszteségérzést erősítette azon túl, hogy sokan veszítették el a szeretteiket, ismerőseiket vagy a munkahelyüket.
Mivel azonban a veszteségeinket és azok meggyászolását igyekszünk kiűzni az életünkből, legtöbb esetben fel sem ismerjük, hogy épp gyászolunk valamit. A hangulatunk ilyenkor változó lehet: érezhetünk szomorúságot, általában csökken a koncentrációs képességünk, többet vagy épp kevesebbet eszünk, alvászavarral küzdünk, feszültnek, néha minden indok nélkül dühösnek érezzük magunkat. Mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnénk. Még ha a konkrét okokat sok esetben képtelen is vagyunk megfogalmazni, ezek a tünetek mind normális és természetes válaszok a veszteségeinkre, a gyászfolyamatunk részei. Az, hogy milyen tüneteket, meddig és milyen intenzitással élünk át, egyénenként változik. Mert ahogyan minden ember és minden kapcsolat, úgy minden gyászfolyamat is egyedi. Egy dolog közös; a veszteséggel kapcsolatban ki nem mondott érzelmeink őszinte megfogalmazása és kifejezése teszi lehetővé, hogy el tudjunk köszönni a fájdalomtól. A gyász ugyanis mindig attól marad feldolgozatlan, hogy azt kívánjuk, bárcsak valamit másképpen, többet vagy jobban tehettünk vagy mondhattunk volna.
Ezért fogott meg annyira a Valakiért című dal videóklipje, ahol megjelenik oly sok állapot és érzés, amit ilyenkor érezhetünk: egy fiatal férfi magányosan, burokban – fizikálisan egy
szkafanderben – a hátán a korábbi veszteségeivel megrakott hátizsákkal bolyong egy kietlen tájon az emlékei társaságában, néha mosollyal az arcán, míg egy másik pillanatban teljes lemondással fekszik a földön vagy épp futva menekül az érzései elől. Mégis erősen érezhető a kapcsolódás vágya, hiszen gyászunkban is szükségünk van a biztonságos kötődésre, a támogatásra, a szeretetre. Talán ilyenkor a leginkább.
A „Valamiért távol, de bennem” mondat számomra azért rendkívül kifejező, mert megtestesíti azt a folyamatot, amit a Gyászfeldolgozás Módszer® is képvisel, mely szerint, ha ki tudjuk fejezni azokat az érzelmi mondanivalókat, amikről úgy érezzük, hogy korábban és akár másként lett volna helyes szavakba vagy épp tettekbe önteni, de ezt nem tehettük meg, képesek leszünk búcsút venni a fájdalomtól. Attól a sajgó érzéstől, ami árnyékot vet az elveszített kapcsolatra, a szép emlékekre, a beteljesületlen álmokra. Ami pedig a legfontosabb, hogy nem a kapcsolatnak vetünk véget ilyenkor, hanem a fájó emlékeknek intünk búcsút, és ezzel teremtjük meg a lehetőségét annak, hogy a múltban történtek feldolgozásával boldogan éljük meg a jelent, és léphessünk át a jövőbe.
A Sin Seekas és a Ladánybene 27 Valakiért című dalával és arra való törekvésükkel, hogy a gyász megélése, illetve feldolgozása újra a kultúránk része legyen, érzékeny és egyben rendkívül fontos területre tapintottak, amihez teljes szívvel tudok kapcsolódni. Remélem, hogy számos veszteséget átélt személyhez eljut az üzenetük!
Utóiratként néhány gondolat ahhoz, miért vagyunk nehéz helyzetben
Nagy probléma, hogy veszteségeinkről egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen beszélünk. Ennek elsődleges oka, hogy ezt tanultuk a szüleinktől és ők is a felmenőiktől, ezt láttuk a környezetünkben. Rengeteg mítosz él bennünk ezzel kapcsolatban (pl. „Ne légy szomorú!”, „Pótold a hiányt!”, „Erősnek kell lenned!”). Az érzelmi kommunikáció hiánya azonban megakadályozza a gyászfeldolgozást.
Még mindig sok helyen olvashatunk a haldoklás öt pszichológiai fázisáról (tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás), melyet Elisabeth Kübler Ross fogalmazott meg. Ő azonban súlyosan beteg, haldokló emberek érzelmi reakcióit tanulmányozta, és ennek kapcsán születtek meg ezek a stádiumok, amit később a svájci származású pszichiáter saját bevallása szerint is a gyászfolyamat szakaszaiként magyaráztak félre.
Ha elfogadjuk, hogy nem léteznek olyan fázisok, amik minden gyászfolyamatra érvényesek, a veszteségeinkre adott reakcióink közt akkor is sok hasonlót találunk. Egy biztos, a gyász egyedi, ahogyan mi magunk is azok vagyunk, és az érzelmi kavalkád megélése egészséges reakció.
Hogyan segíthetünk, és mit ne tegyünk?
Ha látjuk, hogy valaki nincs jól a környezetünkben, a legjobb, amit tehetünk, hogy ítélkezésmentesen meghallgatjuk és ahelyett, hogy kognitív szinten ugyan igaz, de érzelmi szinten hasznavehetetlen tanácsokkal látjuk el, biztosítsunk számára bizalommal teli közeget, ahol őszintén beszélhet az érzéseiről. Ezzel lehetőséget kínálunk neki arra, hogy tudatosítsa magában a veszteséget és az arra adott érzelmi reakcióit. A ki nem fejezett érzelmek
feldolgozatlan gyászt, és hosszú távon egyre növekvő veszteséghalmazt eredményeznek, ami akár egy apró impulzusra is képes maga alá temetni a hordozóját.
Hallgatóként melyek azok a mondatok, amiket ugyan segítő szándékkal közölnénk, de biztosan ne mondjunk:
„Tudom, mit érzel!” – Valójában nem tudhatjuk, mit érez a másik, mindannyian másként éljük meg a gyászunkat.
„Ne légy szomorú, most erősnek kell lenned!” – Ezzel elesett állapotában csak bűntudatot keltünk a gyászolóban, és arra biztatjuk, hogy ne élje meg az érzéseit.
„Foglald el magad!” – Azzal, hogy másra tereljük a figyelmet, a gyász feldolgozását tesszük lehetetlenné.
„Légy hálás, hogy neked csak ez jutott, másnak…”- Az összehasonlítással szintén bűntudatot kelthetünk a gyászolóban. Felmerülhet benne a kérdés, hogy jön ő ahhoz, hogy pl. egy várt, de elmaradt kinevezés miatt legyen szomorú, amikor más elvesztette egy családtagját.
„Az idő majd megoldja!” – Az idő valójában nem tünteti el a fájdalmainkat, csak mélyre temeti őket. Egy balesetnél történt kéztörés esetén sem az időtől várjuk, hogy elvégezze a gyógyító folyamatot.
Ezekkel a mondatokkal ártó szándék nélkül ugyan, de arra ösztönözzük a gyászolót, hogy rejtse el az érzéseit, és viselkedjen úgy, mintha jól lenne.
Mit mondhatunk, kérdezhetünk, amivel segítünk:
„Nagyon sajnálom!”
„El sem tudom képzelni, mennyire fájdalmas lehet ez neked!” – Hiszen, még ha volt is hasonló élményünk, az a saját megélésünk volt.
„Mi történt?” – Ezt csak abban az esetben kérdezzük, ha őszintén érdekel bennünket, mi megy a másikban végbe, és képesek vagyunk őt reflektálás nélkül, ítélkezésmentesen végighallgatni.
Állapotunk tudatosítása és elfogadása nagymértékben hozzájárul veszteségeink konkrét beazonosításához, és annak felismeréséhez, hogy van lehetőségünk felelősséget vállalni,
megoldást keresni, cselekedni magunkért. A veszteségre adott reakcióinkat meg tudjuk változtatni.
Nem szégyen a szakember felkeresése, gyászunkkal többféle módon és módszerrel is dolgozhatunk.
